Kaló pince / Kistályai úti pincesor
Egerben a szőlő- és borkultúra egészen az Árpád-korig nyúlhat vissza, hiszen az itt megalapított egri püspökség liturgiáihoz szükséges bort valószínűleg már helyben termelhették meg. A XII. században behívott németalföldi-vallon telepesek nyugat-európai, majd a XVI. század derekán a török elől menekülő görög és szerb rácok, és az itt megtelepedő borkereskedelemmel foglalkozó cincárok balkáni és dél-európai elemekkel gazdagították az egri borkultúrát.
A Kárpát-medence éghajlatán – bár az kedvez a szőlő termesztésének – a bor minőségi érleléséhez speciális feltételek szükségesek. Ezeket a feltételeket testesíti meg a kőbe vájt borospince, melyet magyar sajátosságnak kell tekinteni, azon belül is legkorábban Észak-Magyarország pincéiről emlékeznek meg a középkori források.
A XV. században az egri káptalan birtokkönyve már említést tesz a Király-szék alatti üregekről: ezek lehettek Eger legkorábbi pincéi, melyeket a mai Tetemvár utca mésztufapadja, az ún. darázskő alá, a kavicsos üledékbe mélyítettek. Ezek az üregek még egyszerűek, szabálytalan belső terük követi a sziklapad hajlatait. Komolyabb pincehelyiségek csak az 1500-as évek elején készülnek, és ezek képezik a vár kazamatáinak alapját. Ezekben már bort tároltak.
Egerben nem volt szokás a szőlőben borházat és pincét tartani, a szőlőt “kádra” szedték és hazavitték a városban található borházakba és pincékbe.
A várban és a belváros területén található pincék egy része már a 15-16. században létezett, a külső területek (úgynevezett “hóstyák”) pincéi a török hódoltság után a 18-19. században épültek.
A pince nem egyszerűen a bor tárolóhelye, hanem a bor érlelődésének, kifejlődésének hathatós előmozdítója, azt is mondhatnánk, hogy a magyarországi klímaviszonyok között fontos feltétele.
Az éghajlati ingadozásokat a pincék jól kiegyenlítik. Kezdetben a felszín fölé épített un. présház-pincék voltak elterjedve, ezeket a 13-14. században kővel boltozott pincék váltották fel.
A kőbevágott pincék Magyarországon csak egyes borvidékeken találhatók meg.
A pincék elhelyezkedésük alapján két csoportra oszthatók:
1, a város és a környező falvak háza alatt elhelyezkedők
2, a környező dombok mélyébe vájt pincék.
Az Eger környéki tufa kőzet igen alkalmas pince építésére. A felszín alatti bortárolás Európában nem általános. A mediterráni tüzes borok hosszabb ideig alkalmasak fogyasztásra.
Ettől északra fokozatosan növekszik a pincék jelentősége, mivel a bor érlelése és eltartása szempontjából szükséges a 10-12C-os hőmérséklet állandó fenntartása.
Általánosságban a présház pincék voltak elterjedve, majd ezt a kővel boltozott pincék váltották fel.
Az egri pincék formája nagyon változatos, ez függhet a pince építtetőjének társadalmi és gazdasági helyzetétől, illetve az építés időszakától.
A pincék túlnyomó részét riolittufába vágták, amely könnyen alakítható és önmagában állékony, nem igényli a pincefödém külön megtámasztását. A borvidéken emellett találunk kemény homokkőbe és darázskőbe vájt pincéket is.
A pincék előtt borházra csak a módosabb gazdáknak tellett, általában ezeket is kőbe vágták, az épített borház Egerben ritkaságnak számított. A szegényebb rétegek pincéi az 5-10 méter mélyen elhelyezkedő pinceághoz vezető torokkal kezdődtek. Voltak közös pincetorkok is, amelyek több gazda pinceágához vezettek. Borház hiányában az ilyen pincékben nem volt hely a szőlő feldolgozásához szükséges felszereléseknek, így a szőlőt otthon, háznál dolgozták fel, majd szállították a pincékbe.
Már a 18. században megengedték, hogy a gazdák a pincében mérjék saját borukat. Általános volt a pincejárás, vagy a pinceszerezés, amely a pincék csoportos látogatását jelentette. Az egri gazdák büszkék voltak pincéjükre, amely a kemény munka mellett társasági események színhelye is volt.
Találóan mondja az ismert egri szólás: “Gazdáé a pince, asszonyé a pénz”.